Csíkszentimre Csíkszeredától 11 km-re fekszik. A 12-es országúton Csíkszentkirályon át a 123A megyei útra térve közelíthető meg. Csíkszentkirálytól 4 km-re van. A Dél-Hargita keleti előterében, az Olt síkságán terül el. A község-test az Olt mindkét partján húzódik. Ferencz Béla: „Csíkvármegye monográfiája a legrégibb időktől napjainkig” című művéből tudjuk, hogy Csíkszentimre határa 11000 hold területen fekszik. Csíkszentimrét is, mint Csíkszentkirályt, az Olt két külön csoportra osztja. A folyó jobb partján levő rész Olt-elve nevet viseli. Ez tízesekre oszlik: Pálszegre (Hargita felé két kicsi utcája van), Sándorszegre (itt van a Malom utca), Alszegre (itt van a Telek nevű tér, Pálok utcája) és Felszegre (három utcája van: Borvíz utca, Kencse utcája és Balló utcája). A folyó bal partján van Bedecs a templom körüli térrel. Ezért ezt a részt „városnak” is nevezik. Itt volt valamikor Tenkeszeg. - - Bedecsben van: a Belső utca, a Tankók utcája, Rózsák tere, Vasút utca, Czikó utca, Templom utca, Kúria utca és a Vitálisok utcája.

A község fekvését nagyon pontosan írja le Benkő Károly (1853): „… a község „T” forma állásban északról délnek húzódik: - közepe az Olt nyugati partján, keleti része pedig kerekded. Áll hat tízesből: Bedets északkeleti, Tenkeszeg délkeleti, Alszeg déli, Pálszeg, Felszeg és Sándorszeg tízesek.” - Ugyanezek a falu tízesei ma is. Csupán egy tűnt el nyomtalanul: Tenkeszeg. Legutoljára még Orbán Balázs könyvében tűnik fel (1862).

Csíkszentimre tulajdonképpen három falut egyesítő egyházközség neve, ugyanis 1874-ben Bedecs, Felszeg és Pálszeg egyesült. Nevét Szent Imre tiszteletére szentelt templomáról kapta. Ez a névadás 1100-as évek végétől 1300-as évek elejéig volt szokásban. Így kapták nevűket, és ebben az időben alapíttattak legnagyobb részt a csíki falvak: Csíkszentkirály, Csíkszentsimon, Csíkszentmárton, Csíkszentgyörgy, stb. Ez azt igazolja, hogy Csíkszentimrét egy-időben alapították a többi csíki településsel. Az 1332-1337-es pápai tizedjegyzékben azért nem szerepel, mert akkor még nem volt „egyházas” (templomos) falu. A Margit-kápolna több mint valószínű – a népi hagyománnyal ellentétben – már létezhetett, de nem számított önálló templomnak.

Szájhagyomány szerint a falu hajdan az Olton túl, az erdő alatt, a Tomaj nevű vár (föld-vár?) körül volt. A vár alapítójaként Tomaj Tamást nevezi meg. Itt is temetik el a nagy lovasvezért, és hű katonái nagyságához illő emléket hordtak holtteste fölé (Tomaj-domb?). Ez a Hargita lankáján, a Margit-kápolnán túl van, a községtől délnyugatra. - - Tény az, hogy a Margit-kápolna körül „temetkezési hely” volt. A sok sírhant ma is jól látható. Ugyanakkor nem messze a kápolnától ma is egy helyet „Temető kertnek” neveznek. Amikor a traktorokkal mélyebb szántásokat kezdtek végezni e határrészben, főleg Margit-kápolna és Tomaj-dombja közt, nagyon sok olyan leletre találtak, amelyek egyértelműen valamikori településre utalnak. Ezek a leletek a Csíkszereda-i Múzeumba kerültek.

Az eddig ismert első statisztikai adat és a falu első említése az 1567. évi regestrumban (pápai tizedjegyzékben) maradt fenn Zent Emreh néven 30 kapuval. Ez megegyezik Olt-elvével. Ebben az összeírásban Bedechy, mint külön falu szerepel 26 kapuval.

A községtől északra, tőle kb. 1 km-re, az Olt teraszán, a „Zöldfák” nevű területen egy ősi település, és rátelepült III.-IV. századi, majd VI.-VII. századi és középkori telep nyomai kerültek a felszínre. A műemlékek hivatalos jegyzékében (1992) ez régészeti rezervátumként szerepel.

A nevezetes Bethlen-féle összeírás (1614) bizonyítja, hogy Csíkszentimre igen népes település volt. Akkor Gyergyószentmiklós és Csíkszentgyörgy után Csíkszékben a harmadik legnépesebb település: 3 nemes (primor), 44 lófő, 8 gyalogos, 9 szabad székely család képezi a szabadok kategóriáját, míg a függőségbe jutottakat 9 ősjobbágy, 4 konfiskált, 4 fejekötött jobbágy és 58 zsellércsalád, valamint 17 külső szolga képviseli. A falu összlakossága 800 körül lehetett. Ez a lélekszám kisebb-nagyobb ingadozásokkal állandónak tekinthető egészen a XIX. század közepéig, amikor megnő a lakosság száma. 1850-ben 1960 lélek van a faluban, 1910-ben 1788. - - Jelenleg, 2007-ben kb. 2000 lélek lakóinak száma.

A faluról szóló írásos dokumentumok vagy magánlevélként, vagy hivatalos statisztikák részeként maradtak fenn. A leveleket a Székely Oklevéltárban tette közzé Szabó Béla és Szádeczky Lajos (1872 – 1898). A negyedik kötetben egy igen fontos levél olvasható, amely megerősíti azt a feltételezést, hogy Csíkszentimre már 1567 előtt is létezett, önálló falu volt. Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem egy 1601-ben kelt levelében biztosítja Lemhényi Csomortányi Tamás háromszéki királybíró kérését, miszerint hogyha Kozmási Becz Tamás leánya, Erzsébet, meghal, akkor Kozmás, Verebes, Tusnád, Kotormány, Szentmárton, Szentgyörgy, Szentsimon, Szentimre, Csekefalva, Menaság falvak birtokát neki és mindkétági utódainak, s kihalásuk esetén fivérének, Csomortányi Jánosnak és utódainak fogja adományozni. Ugyanez a levél említést tesz arról is, hogy a felsorolt falvak részben már 1490-ben a Csomortányi család birtokában voltak.

János Zsigmond az 1562-es nagy székely lázadás után, 1569-ben az egész községet, mint jobbágyokat, a csíkszentkirályi Andrássy Mártonnak és fiának, Péternek adja. Hat évvel később azonban a csíkszentimrei jobbágyok megint a „fejedelem birodalmában” vannak.

A falu sorsa ezután egyre nehezebb lesz. A tatárjárás alkalmával (1661)sokan kerülnek fogságba. Tizenkettő rabságba esett csíkszentimreiről semmi hír sem maradt fenn. A módosabbak kiválthatták magukat, de a szegény embereknek nem volt elég pénzük, hogy a váltságdíjat kifizessék.

Lipót császár megerősíti a falu jobbágystátusát, miután báró Andrássy Péter, Andrássy István, Andrássy György, Andrássy Pál és Andrássy Mátyás kérésére átírja és megerősíti Rudolf császár Andrássy Márton és fia, Péter számára kiadott oklevelét.

1638-ban Leone de Medica pápai követ írásos jelentést tesz erdélyi körútjáról, amelyben felsorolja azokat az erdélyi székeket, ahol katolikus templomok vannak. Részletes felsorolást ad a csíki falvakról is. Csíkszentimre ilyen névalakban szerepel: Sancto Emerico. Bár a falu gazdasági helyzetéről semmilyen információt nem tartalmaz, mégis következtetni lehet nehéz sorsára. 1738-ban annyira nehéz a falu helyzete, hogy a számtalan teher, a sok szolgálat miatt vetni sem tudnak, s ahogy panaszolják, el kell bujdosniuk idegen országba: „Alázatosan könyörgünk nagyságodnak: méltóztassék nagyságod keserves ügyünket és romlásunkat megtekinteni s maga hite s kötelessége szerint istenesen consideralván megorvosolni … Mert meg sem állhatjuk, el sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja a sok szegényt … Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.” (Bözödi:1943)

A fenti adatok, de más események is a falu életéből, azt mutatják, hogy e közösség élete egyfolytában szenvedés, áldozat és harc. Az első századokban a törzsi rend fenntartásáért, a királyi hatalom megerősödése után a katonáskodó nép kiváltságainak megőrzéséért, majd a közösségi birtokok megtartásáért folyik a küzdelem. Súlyos áldozatokat szed az állandó tatár és török betörés, rablás, kegyetlenkedés, fosztogatás. Ali basa török és tatár csapatai 1661-ben végig dúlják a vidéket. Bedecsben csak egyetlen házat kerül el a tűzvész. 1707-ben Akton osztrák tábornok katonái több kárt tettek, mint az oszmán betörések együttvéve. – Egymást érik a lázadások, felkelések. A XVI. század nagy lázadásainak évszámai: 1506, 1507, 1519, 1553, 1562, 1570. Az eredmény mindannyiszor botütés, kínzás, akasztás, majd ismét felkelés. Egy ilyen felkelés alkalmával, 1784-ben, báró Henter Ádám saját csíkszentimrei házánál „többnyire maga jobbágyai által üttetett meg” – írja az egyik jegyzőkönyv. 1871-ben is kitör egy komolyabb lázadás. Ekkor „46 egyént fognak vád alá, akik tettlegességig menően is követelték, hogy a birtok továbbra is maradjon közösségi formában, hogy hagyják meg az addig szokványos közösséget. 117 tanú kihallgatása mellett az öt napig tartó főtárgyalás sem tudja az ügyet felgöngyölíteni.”

Az 1717-1719-es pestisjárvány Csíkszentimre lakosságából 404 áldozatot követelt, az akkori lakosság majdnem 50 %-át. Az életben maradtak száma 322. – 1708 végén Moldvából behurcolták a pestist Gyergyóba. A főkormányszék megtette az intézkedéseket: a szorosokat lezáratta, az utakat bevágatta, őröket állítatott. Az óvintézkedések hiábavalónak bizonyultak. A pestis egész székely földön elterjedt, így Csíkszentimrén is. – Csíkszentimrén nem is rendeztek temetési szertartást. A halottakat kitették a kapuba, onnan Timár Tamás ökrös szekérrel hordta ki a temetőbe. Mivel Timár Tamás családjából nem halt meg senki, hálából állíttatta 1721-ben azt a gyönyörű, kőből faragott keresztet, amely ma is áll a temető bejárata mellett.

Mindezek után érthető, hogy a hagyományok, népszokások nagyon háttérbe szorultak. Ráadásul 1831. január 18-án kelt egy tiltó törvény is, melynek értelmében a faluban, különösen az éjszakai kántálásokat, a kaláka és más zenés összejövetelek zenés anyagát büntetés terhe mellett betiltják. Nem csoda, ha nyoma sem maradt Csíkszentimrén például a regélős éneklésnek.

Csíkszentimre lakosságának döntő többségét mindig a székely magyarság képezte, akik közel száz-százalékban római katolikusok voltak. Nemzeti, nyelvi és vallási szempontból egységes településnek tekinthető alapítástól napjainkig.

– Az „Anyakönyvek” 1696-tól vannak vezetve. Az első három kötetet (1696-1750, 1750-1800, 1800-1850) Csíkszeredában, a megyei levéltárban őrzik. Nyomtalanul eltűnt az 1850-1900-as éveket felölelő anyakönyv, valószínű akkor, amikor az 1950-es években, a még friss és túlbuzgó kommunista időkben, erőszakkal összeszedték és elvitték az egyházközségek anyakönyveit. Az 1900-tól induló anyakönyvek megvannak.

Egy kis népességi adat: - 1900-1913-ig az évente megkereszteltek száma 80-83, - az elhunytak száma 38, - 1914-1940-ig az évente megkereszteltek száma 80-84, - az elhunytak száma 28-37, - 1941-1945-ig az évente megkereszteltek száma 70-72, - az elhunytak száma 33, - 1946-1989-ig az évente megkereszteltek száma 44, - az elhunytak száma 15-25.

Csíkszentimrén 1900. január 1-től 2000. december 31-ig a megkereszteltek száma 4776, az elhunytak száma pedig 3499. – 1988. augusztus 19-e és 2000 között a megkereszteltek száma 270, a temetése száma 354. – 2000-ben 19 keresztelő és 27 elhalálozás, 2001-ben 18 keresztelő és 38 temetés és 2006-ban 27 keresztelő és 30 elhalálozás volt.

Ez utóbbi adatok alapján arra következtethetünk, hogy sajnos, mint Székelyföldön másfelé is, a község népessége folyamatosan, évről évre, csökken.

Henter kúria – Hargita megye műemlékeinek hivatalos jegyzékén (1992) szerepel. A falu déli kijáratánál, a Kúria dombon, Bedecs területén látható. Jelenleg siralmas állapotban van. A kőoszlopokon nyugvó belépővel ellátott, téglalap alakú, barokk-reneszánsz épületet a Henter bárók építették. A tetőzetet 1802-ben átépítik. A XVIII. század elején itt gyilkolták meg, nagyobbrészt a fellázadt jobbágyai, báró Henter Ádámot. 1764-ben Csíkszék főemberei itt tették le a hűségesküt a császárnak. Az 1900-as évek elején e kúria falai alatt lázadt fel a falu szegénysége a birtokarányosítási ügyletek ellen. 1935 után felekezeti iskola nyílik benne, mert az egyházközség tulajdonát képező iskolát a román állam erőszakkal elveszi. 1948-as államosítás alkalmával a Henter kúria épületét is, a körülötte lévő területtel együtt, elveszik. Nemcsak iskola, de kultúrotthon is helyet kapott benne, majd később falumúzeum. Az 1980-as években a helyi kollektív gazdaság használja főleg raktárként , és ez idő alatt az épület nagyon megrongálódott. Az egyházközség ilyen állapotban kapta vissza 1992-ben.

Alszeg 267. szám alatt található egy vízimalom és ványoló. 1878-ban épült. Szakács Menyhért tulajdona (Jelenleg 276. szám alatt Ilyés János tulajdona).

A Csíkszentimrei Büdös-fürdő a község tartozéktelepülése. Most az 54-es községi úton közelíthetjük meg, amely Csíkszentkirályról vezet a Nagyos-patak völgyén felfelé, majd elhalad az Előhágó (898 m) előterében, a Szemeskő (1105 m) déli részén és a Büdös hegy (1184 m) nyugati oldalában és felkanyarodik a fürdőtelepre (Csíkszentkirálytól 13 km). A helyi érdekű, szubalpin klímájú fürdőtelep 1200 m-es átlagos tszf. magasságban fekszik. Fő jellemzője a 99%-ban CO2 –t és 1%-ban záptojás szagot árasztó kénhidrogént (H2S) tartalmazó „gázömlés”. Ez utóbbiról nevezik „büdös-fürdőnek”. Mofettájának különleges süvítő hangja után a „Süllőgő” nevet kapta. E csodás gyógyerejű bórvízforrások és kénes-széndioxidos gőzlők (mofetta és szolfatara) tehát együttesen vannak jelen, csupán a korszerű hasznosítás maradt el eddig. E gyógytényezőket elsősorban a reumatikus és a mozgásszervi betegségek gyógyításában javallják. A büdös-gödör gázainak rádióaktivitása igen jelentős gyógytényező (Szabó Árpád, 1971). A mofetta-kúra során a bőrön át felszívódó radongáz a véráramba jutva a testfelszín valamennyi sejtjébe eljut. A radon sugárzó energiája élénkíti a szervezet anyagcseréjét, fokozza a szervek működését, szabályozza a központi idegrendszer funkcióit.

A Csíkszentimrei Büdös-fürdő a Dél-Hargita egyik legjelentősebb hegyi fürdő- és üdülő-telepe. Az 1920-as években az első, kezdetleges fürdőépületeket a gőzlők fölé emelték. Gyógyhatását tehát korán felismerték és népiesen hasznosították. Az 1960-as évek végén 14 villában összesen 160 hely állott a fürdővendégek rendelkezésére. A meleg fürdő hat káddal működött, hasznosítva a kénhidrogénes ásványvizet. 1935-ben egy gőzfürdő is épült. A fürdő-telepen gyógyiszap fortyogók is találhatók. A lápból a szemet-szívet gyönyörködtető Pici-nyír (Betula nana) emelkedik ki.

A fürdő-telepen egy kis római katolikus „kápolna” is van, melyet Szűz Mária királynő (augusztus 22.) tiszteletére szenteltek fel.

Benkő Károly még említi a Bánya-pataki borvízforrást (1853). Erről őt megelőzően Kunits Ferenc és Benkő József is ír. A térképen „Mineralbad” néven jelölték. Bánya-pataki fejben is volt egy kis fürdő-telep az 1770-es években. Azóta minden tönkrement, csupán a borvízforrások maradtak meg. Ugyanez a kép ismétlődik Vermed-patak mentén is.

Érdemesnek találom szóról-szóra idemásolni a „Domus historia”-ból a Bánya-pataki fürdővel kapcsoltas leírást, amelyet az akkori plébános, Albert Mihály jegyzett le.
„1869-ben végeztetett el a Csíkszentimre-i erdőn az úgynevezett Bányapataki út, melyről a következőket az utókor számára szükségesnek tartom megjegyezni. - - Ezen utat a közönség azon célból készíti, hogy ezen az Erdő-vidék felől levő, még osztatlan, terjedelmes bükkerdőt könnyebben, és célszerűbben használhassa. Az előljáróságnak és értelmiségnek volt egy más, és az előbbinél sokkal nevezetesebb, s az utókorra jótékonyan ható nemes célja. Ugyanis: Bányapatak fejében, Fekete-hegy oldalában van egy gyógyforrás, melyet századok óta használtak a közel lakó hűlés és más nyavalyában szenvedők, kik közül igen sokan nyerték vissza egészségüket. Mivel azonban, az ezen fürdőhöz vezető utak csaknem járhatatlanok voltak: - gyalog lehetett oda járni, s így a helybeliek használták, kik az őszi takarodás után hetekig időztek ott, jelesen pedig vasár- és ünnepnapokat ott töltötték. Közelebbi időben az értelmiség, mely ezen víznek gyógyerejét észlelte, azon üdvös gondolatra jött, hogy át kellene azt a szenvedő emberiségnek adni. Ezért készítteték tehát az utat. Alig ment föl az úton az első szekér, már a második orvost vitt föl, hogy elemezze a vizet. Igaz ugyan, hogy a szükségesekkel bíró, szakavatottabb egyén kell vala, mint dr. Word, aki nemcsak a minőséget, hanem a minőség mennyiségét is meghatározta volna, azonban egyelőre Ő is jó volt, mert szakértőleg vizsgálván meg, kiderült, hogy kén és vas részen kívül van benne jód, csekély ugyan, de matrány (magnesia) nagy mértékben. E fölfedezés arra lelkesíté az előljáróságot, hogy a fürdőt, mely ezen ideig tócsához hasonlított, fába vágta, körül sáncolta, s oldalait csínosan bepadoltatta, vetkező szobákkal ellátta, s befödette. Továbbá építtetett a közönséggel egy tisztességes, három szobájú házat, melynek padlózata hiányzik. Természetesen ezek egy az itteni körülményekkel ismeretlen előtt kisszerű dolgok, de kezdeménynek minden esetre elégségesek, sőt nagyon is dicséretre méltók, mert ezen előleges lépések nélkül e fürdőnek biztos jövőjét remélni sem lehete, pedig annak el kell jőni. Oly eredményeket mutatott föl, melyekhez hasonlókat az erdélyi gyógyvizek alig képesek föltüntetni. Szemtanúja voltam, midőn a hűlés által elfélszegedett, s a kórházakban siker nélkül gyógyított beteg szekéren vitetett ki, s egy héti fürdés után gyalog haza ment, s teljesen meggyógyult, noha október végén fürdött. Vannak nők, kik vérvesztés után gyógyíthatatlan betegek lettek, s itt fölüdültek. A nagynevű néhai Csató József pápai praelatus vese bajban szenvedvén szintén használta rövid időig e vizet, s örömmel mondá nekem, hogy míg itt időzött: könnyen és gyakran vizellett, s azóta a bajban nem is szenvedett, s így szomorú halálát nem a vese baj, hanem vízkórság idézte elő. Általában az orvosi vélemény szerint e gyógyvíz hűlés, mellbaj és női betegségek ellen igen hasznos. Óhajtandó tehát, hogy a közönség találjon utat és módot e fürdőt virágzóvá, s a szenvedő emberiség által használhatóvá tenni. Mit, ha Isten itt létem alatt megenged, a jövő kor számára följegyezni múlaszthatlan kötelességnek tartok, s ha itt nem lennék, az utód is tartsa annak.”

Családom négy nemzedékének perefernum levelét felhasználva vetettem össze, mi képezte leginkább a férjhez menő leányok hozományát a múlt században.

A levelek hűen tükrözik, hogy a régi időkben nagy jelentőséget tulajdonítottak az ingatlannak, vagyis a földterületeknek, a leányok hozományában is, ma már viszont az ingóságokon van a fő hangsúly. Az apai ág felöli dédnagyszülők házasságakor felvett perefernum levélhez visszamenőleg, amelyet 1900-ban kelteztek, készült a dolgozat, felhasználva még a nagyszüleim 1937-ben írt hozománylevelét, valamint két nagynéném hozományleveleit, amelyek 1959-ből és 1961-ből valók.

Az 1900-ban keltezett levélben ezt írja” „Perefernális levél, mely felvétetett Csíkszentimrén, Nagy Ferenc és neje Szabacsi Katalin házuknál, törvényes leányuk Rozália azon javairól, melyet a csíkszentimrei György Ferenchez nászhozományul viszen”. Az 1937-ből való perefernum levél az előbbi menyének férjhez menésekor készült: „Hozomány levél, azon javakról, amelyeket Balló Antal és neje Benedek Erzsébet, Erzsébet nevű leányuk férjhez menése alkalmával hozományul természetben kiszolgáltatott, és amelyet ifj. György Ferenc viszen nászhozományul”.

Megvizsgálva a tételeket, kiderül, hogy az utóbbi leánynak több volt a hozománya, egyrészt azért, mert nagyon gazdag család volt, másrészt, mint egyedüli leánynak csak egy fiútestvére volt, aki elhagyta az országot, majd elhalálozott. Így az ő öröksége is a leányra szállt. Ebből a hozománylevélből megtudhatjuk, hogy erdőrészt is kapott, míg a többi levelekben nincs erről szó. Ez azért van így, mert amelyik családban fiúk voltak, azok örökölték az erdőt.

A csíkmindszenti családról sokat nem tudunk, de a megkérdezettek szerint nagy birtoka volt a családnak. Olyan nagy istállójuk volt, hogy amikor kollektivizáltak, elvették azt is a földekkel együtt közhasználatra. Ennek a leánynak még három fiútestvére volt, ezért az ingatlant négyfelé kellett osztani. Szántóterület így csak hét vékás jutott, míg a szentimrei Balló Erzsébetnek tizenhat véka féreje volt. Az első leánynak viszont kiegyezésképpen egy kaszáló- és egy szántóterület helyett pénzt adtak.

A legújabb két hozománylevél szinte teljesen megegyezik. Ez azzal magyarázható, hogy két leánytestvér hozományáról van szó. „Ajándéklevél, mely készült György Ferenc és Balló Erzsébet Csíkszentimre 335 h. sz. alatti lakosok házánál GIZELLA lányuk számára férjhezmenetele alkalmából, a nekiadandó ingó és ingatlan tárgyak leltára gyanánt. Keltezett: Csíkszentimre, 1959. április 2-án.” A másikban ez áll: „Ajándéklevél, mely készült György Ferenc és neje Balló Erzsébet MARGIT nevű lányuk férjhezmenetele alkalmából, a nekiadandó ingó és ingatlan tárgyak leltára gyanánt. Keltezett: Csíkszentimre, 1961. február 11-én.”

A két leány fejenként nyolc-nyolc vékás szántóterületet és kaszálót kapott. Itt a vagyon hat részre oszlott a három fiú és három leány között.

A régi időkben állatokat is adtak a hozományba, hogy a fiatalok ne szenvedjenek hiányt semmiben, mert akkor sem volt könnyű új életet kezdeni. Például az első levélben: „egy tehén borjúval, öt juh és négy tyúk”, a másikban: „egy disznó és két juh”, a harmadikban: „egy tehén és négy juh báránnyal”, míg a legutolsó perefernum levélben „egy süldő és egy juh báránnyal” van feltüntetve.

Voltak, akik terményt is adtak, hogyha a fiatalok ősszel vagy télen keltek össze, de ha tavasszal volt az esküvő, akkor a földeket bevetve adták. A dédnagyszüleim esküvője januárban volta (1900-ban), ezért a hozományban szerepel: „egy köböl búza, egy köböl rozs, egy köböl zab, fél véka fuszulyka, két kupa mák, egy kalongya rozs”. Míg a többi levélben nincs szó terményről.

Hogy mennyi bútort adtak egy leánynak, az attól is függött, hogy mekkora volt a lakás, ahová a leányt vitték, hány szobát kellett berendezni. A legrégibb perefernum levélben ez áll: „két pad, egy asztal, egy pár szék, egy sifon, egy ágy, egy kasztén, egy tükör, egy lámpa, három falikép”. Míg az utóbbi három levélben több bútort találunk feltüntetve. Például az 1937-ből valóban van a legtöbb bútor: „két ágy, két éjjeliszekrény, két szekrény, egy toalettasztal, egy asztal, két szék, öt függönyrúd, egy kredenc, egy szövőszék és csőrlőkerék”. Ebből is látszik, hogy az évek során az igények egyre nőttek.

A konyhagarnitúrát a varrott kézimunkák, kosárterítők, asztali futók, falvédők képviselték, amelyek bőven találhatók az utóbbi leányok perefernumában, míg az elsőben nincs említés róla. A levelekben az is fel van tüntetve, hogy némelyik leány mennyi ruhaneműt visz magával férjhez. Természetes, hogy a módosabb leányoknak változatosabb volt a ruhakészletük. A leányoknak kellett gondoskodniuk férjeik fehérneműiről is, például az egyik levélben fel van tüntetve: hat férfiing és hat férfi alsónadrág. Ez még ma is szokásba van.

A divat sokat változott a négy generáció alatt. Az utóbbiaknak már a kosztüm, a szövetruha, a santungruha, a szvetter és a rövidkapát is nagy szerepet tölt be, míg az első levél csak négy rend ruhát és egy bundát jelez.

Mindenik leány kapott egy-egy szőttes ruhát, a faluban használatos népviseletet, amit az anyák saját kezűleg szőttek, majd varrtak meg.

Akkoriban, mint falusi asszonyoknak kellett rendelkezniük kender-szőtteményekkel is, mint: zsákok, ponyvák, tarisznyák, szőnyegek. Az ágyneműköz tartoznak a házi-készítésű csergék, a derékalj huzatokkal, a szalmazsákok, valamint a festékes terítők, amelyek nem hiányozhattak a perefernumról.

Sokat számított, hogy kinek mennyi párnája, paplanja és lepedője volt, mert ezeket általában megvetve tartották az ágyakon és az volt a lényeg, hogy minél jobban felhalmozzák azt. A szalmazsákokat is kenderfonalból szőtték, és szalmával töltötték meg. A szalmazsák tetejére a derékalj következett, amelyet finom, fosztott tollal töltöttek meg, mint a párnákat. Még a párnahuzatok legtöbbje házi szőtt volt, a paplant pedig a legtöbb esetben a csergetakaró helyettesítette. Az edények hozománya eléggé szegényes volt, különösen az 1900-ből származó levélből. Itt nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a leánynak legyen: rosta, sütőteknő, törzsölő- teknő, káposztáskád, béken, cserép és ércedények. Még a gazdag leányoknak sem volt bőven pléh és porcelán edénye.

Sok leány úgy tudott vásárolni magának edényt, hogy ősszel amennyi terményt begyűjtött, annak ára neki maradt. A későbbi levelekben már sokkal több pléh és porcelánedényt találunk, pl.: zsírosbödön, vizes-veder, váling, főzőfazék, lábos, leveses tál stb. Nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy legyen dióőrlő, mákőrlő, radinás kas, fűszertartó, hordozós fazék és mosdótál is, mert ez falun nem hiányozhatott a konyháról. Porcelánedény csak annyi kellett, hogy a fiatal menyecske meg tudja kínálni vendégeit: teáskészlet, kávéskészlet, valamint az üvegedények: pálinkás poharak, boros készletek stb.

A perefernum leveleket általában a lakodalom hetén, keddi nap szokták megírni, tanúk és a szülők jelenlétében és a javakat azok becsülték fel, akik a lakodalomban a gazda és gazdáné szerepét töltötték be. A perefernum elszállítására a vőlegény házába általában a lakodalom előtt két nappal, csütörtökön ment végbe. A régi időkben a perefernumot ökrös szekérrel vitték. A gazdagabb leányoknál akár négy szekeret is megtöltött a hozomány, amely kellő sorrendben volt elhelyezve a szekereken. Így például az ágyra már akkor felpakolták az ágyneműt, és minél jobban fel volt halmozva az ágynemű, annál gazdagabb volt a leány.

A perefernum vivése a menyasszony kíséretében történt, akik népviseletbe voltak öltözve, a fogatosok pedig a vőlegény barátai voltak.

Az ökrök homlokára perecet kötöttek és a fogatosoknak az volt a faladatuk, hogy vigyázzanak rá, nehogy a fiatal legények lelopják, mert akkor szégyenben maradtak volna. Amelyik leány szarvasmarhát is kapott, azt a szekér után kötötték, hadd lássa az egész falu.

Az örömszülők feladata az volt, hogy megkínálják a perefernum vivőket, akik segítettek a fiataloknak a lakás berendezésében is.

A perefernum levél írás nagyon fontos volt a dédnagyanyáink, nagyanyáink, szüleink idejében, de a mai modern időkben sincs kihalófélben a falu életében.

Szómagyarázat: 1 véka = kb. 20 liter, 1 köböl nagyobb 1 vékánál, 1 véka féreje szántó kb. = 7 ár, 1 kalongya = 18 kéve, 1 sing = 70 cm, sifon = fiókos szekrény, kaszten = fiókos konyhaszekrény, sexlon = konyhai heverő, béken = kalácssütő tepsi.

Vass Zoltán-István szentszéki tanácsos, főesperes, plébános